Eléggé látványos, s főleg hangzatos válaszreakciókat szülnek mostanság hivatalos dolgaink. Árgus szemek figyelik új helyzetünk alakulását, minden mozdulatunkkal heves indulatokat váltunk ki és aztán három-négy nap múlva elül a vihar. Ha volt eredménye, akkor elkönyvelhetjük azt, ha meghátráltunk, azt is. A téma lekerül a nyilvánosság terítékéről és minden halad tovább a maga útján.

Kedélyeket korbácsoltunk fel, mikor magyar lett a prefektus, mikor beindult az intézményvezetők csereberéjének utóbbi folyamata, és hasonló hangoskodást váltott ki az iskolák összevonásával kapcsolatos elképzelésünk is.

Egyszóval a gondok akkor kezdődnek mifelénk és akkor kerülünk összetűzésbe román honfitársainkkal, ha gondolkodunk, illetve ha feljogosítjuk magunkat arra, hogy nyíltan kimondjuk a véleményünket, s ha netán még elvárjuk, hogy azok meg is hallgattassanak.

De térjünk csak vissza a jövőbe! Nincs ember, aki megkérdőjelezné a tanítás, az iskola fontosságát, hisz a család után ez az első igazán fontos helye életünknek, ahol emberré, tudatos lénnyé gyúrtak, alakítottak mindannyiunkat. És ezt a szerepet ezidáig még senki sem tudta elvitatni tőle. Sem a szülő, sem a társadalom nem tudta kihelyettesíteni az óvó nénit, a tanító nénit, a tanárt, az osztályfőnököt. Bár tekintélyét, tekintélyüket rombolni olykor túlságosan is jól sikerül.

Ha pedig ennyire megkerülhetetlen intézmény az iskola, talán el is gondolkodhatnánk azon, milyen a jó iskola? Milyennek képzeli a szülő, akinek felelőssége iskoláztatni gyerekét, és hogyan látja a diák, akiről/akinek a nevelés mindennapjai szólnak?

Tehát: milyen is a jó iskola, összevetve az összes szempontokat, kérdéseket és válaszokat?

Az iskola egy olyan hely kell, hogy legyen, mint egy nagycsalád. Egyformán szerető, befogadó, támogató minden diákjával szemben, hisz azt hivatott továbbvinni fejlődésben, nevelésben, ami otthon, majd az óvodában elkezdődött. Egy nagy családban pedig mindenki érti, vagy megérti a másikat, akihez, amihez alkalmazkodik, esetleg elvárja, hogy hasonló képen érezzenek vele szemben is.

Eddig eljutva a fejtegetésben, már lehetetlen kikerülni és nem kimondani, hogy ezeket az alapvető dolgokat az ember gyermeke csak akkor tudja teljes mértékben megtapasztalni, ha érti az elvárásokat s a dicséretet. A szabályt és az engedményeket. Ha azok anyanyelvén szólnak és nem románul. Szó se róla, szép és magasztos érzés, ha az embert elismerik mások is, nem csak az anyja s az apja látja okosnak, rendkívülinek. De amíg nincs kialakult egészséges értékrendje a világ dolgairól, addig ezeket – még ha pozitívumok is – nem tudja hasznosítani. Akkor pedig mit tudna kezdeni egy, a számára család-idegen világgal? Megéli, túléli, s talán nem is fog panaszkodni sohasem, mert úgy hiszi, ez az a szabály, amely alól nincs kivétel. Mert elmúlnak az iskolaévek, és előbb utóbb mindenki kinn találja magát a nagybetűs életbe. Kikerülnek az óvó, féltő szülői és pedagógusi kezeink közül életrevalóan, jég hátán is megélő, üresfejű fiatalokként, akikből fáradt, meghasonlott, káros szenvedélyekkel túlfűtött negyven-ötven évesek lesznek majd, miután próbára tette őket az élet.

Ismét vissza a jövőbe: akkor mégis milyen lehet az ideális iskola?

Olyan, amelyik a nevelést, az oktatást, a biztonságot a mai elvárások és keretek között a maximumon biztosítja nyíltan – számonkérhető módon – gyermekem vagy gyermekeim számára. Azaz embert neveljen, lássa el a feladatát, mint szakintézmény, lehetőleg úgy, hogy társ legyen a szülővel, nem megkérdőjelezve, hanem kiegészítve mindazt, amit a gyermek a magáénak tud és érez.

Mint az elején mondtam, kéretlenül, hisz mindannyian jól tudjuk: nehéz időket élünk. Az sem jó, ha nem teszünk semmit, és az sem, ha gondolkodunk és tettekre vetemedünk. Azt is tudjuk, hogy pénzről szóló világunkban nagyon nehéz másoknak, helyettünk áldozatot vállalni olyasmiért, amelyek nem szolgálják bizonyos körök, érdekszférák lépéselőnyeit. Ebben az összefüggésben pedig sokszor éri csapás, a többi között az oktatási rendszert, a tanügyet, az iskolát – gyerekeinket.

Ám a több százéves magyar oktatási hagyományok értelmében nekünk még mindig van egy plusz lehetőségünk. Egy olyan erősségünk, amelyért csak ki kell nyújtanunk a kezünket. Ez a lehetőségünk pedig az egyházi támogatás. Az a plusz, amelyik annakidején, őseink korában az emberekkel, családokkal összhangban kiépítette, megalapozta az anyanyelvi oktatás intézményét, amelyet ma is magunk és érdekeink mögé állíthatunk, ha gyerekeink jövője a tét. Sokan, kiknek a gyerekei az utóbbi húsz évben felekezeti iskolába jártak tudják, és csak ők értékelhetik igazán az ott végzett munkát.

Most érvek és ellenérvek csatároznak, hogy kell-e, szabad-e első osztályt, ötödik osztályt indítani egy olyan intézményben, ahol eddig csak felsőoktatás folyt. A válasz minél többet elemezzük, annál jobban közelit az „igenhez”. Igen, ha mi „nagy családunknak” tekintjük az iskolát. Igen, akkor is, ha a matematikán, s az informatikán túl is van oktatás, ha nem csak élni, hanem tudatos embernek lenni is meg akarjuk tanítani gyerekeinket. Ha nem szeretnénk már kicsi korától a másodrangúság érzetével szembesíteni, hogy a kiszolgáltatottság helyett inkább tanulja fokozatosan a világ dolgait, hogy idővel megtalálja helyét, és ne legyen állandóan védekező állásba kényszerítve.

Ha ezt szeretnénk, és ezért teszünk, akkor remélhetőleg tudatosan tudjuk majd azt a jövőt biztosítani gyerekeinknek, amitől sokan és sokszor meg akarnak fosztani bennünket, s ami eddig számtalanszor sikerült is.

Itt van hát a lehetőség, csak tennünk kellene érte kitartóan és meggondoltan.

Beksy Ida, Árgus (Szilágy megyei napilap)